Török Jancsi és Harangozó Szilveszter beszélgetése 1961. december 30-án.

Helyszín: egy tartott lakás a Guszev utcában. Hangfelvétel gépirata.

 

  • – Neve?

  • – John Torok.

  • – Amerikai állampolgár?

  • – Jobban mondva Kanadai. De Budapesten születtem. Az eredeti nevem Török János. '57 óta Torontóban élek édesanyámmal.

  • – Mikor disszidáltak?

  • – '56 decemberében. Én úgy mondanám, hogy édesanyámmal együtt hagytam el az országot, ahol születtem, és ahol sok örömöm nem volt életemben. De az elhatározás anyámé volt.

  • – Az anyja vette rá?

  • – Anyám igen energikus, okos asszony. Amíg apám élt, ha jól emlékszem, otthon maradt és végezte a háztartási munkákat, és persze nevelt engem. Korábban született két nővérem, de pici korukban meghaltak. Gyerekkoromban roppant kis lakásban éltünk az Orczy úton. Közösen volt egy vécé ötszáz lakónak. Szörnyű dolgok voltak. Mindenki egyformán nyomorgott. De nem emlékszem, hogy bárki zsidózott volna. Hat éves lehettem, amikor apám eltűnt az életünkből. Kórházból kórházba vitték, azután snitt. Temető. Anyám kénytelen volt munkát keresni, hónapokig semmit nem talált, azután, úgy emlékszem a Panofix gyár felvette, és engem be tudott adni a Vilma királyné úti zsidó árvaházba. Vilma királyné út volt Gorkij fasor elvtárs leánykori neve. Most így hívják. Ott tanítgattak mindenféle haszontalan dologra. Tulajdonképp kellemes emlékeim lennének, ha nem követelték volna meg az elavult ortodox szabályokat. Egyszer azon kaptak rajta, hogy Jom Kipur alkalmából szalonnát ettem kenyérrel, sapka nélkül. Ahelyett, hogy a szegfűszeggel teletűzdelt birsalmát szagolgattam volna, mint a többiek. Hű de nagy pofont kaptam a különben kedves rabbitól. Schelmelczer Izsáknak hívták.

  • – Miért?

  • – Miért hívták Izsáknak?

  • – Miért pofozta meg?

  • – Egyrészt Jom Kipurkor 25 órás böjt van, még vizet sem szabad inni. Másrészt enni fedett fővel, a megfelelő áldások elmondása után szabad csak. Harmadrészt, szalonnát vallásos zsidó nem ehet, mert a disznó nem kóser állat. Valamint szombaton rosszalkodtunk a zsinagógában.

  • – Volt zsinagóga az intézetben?

  • – Nagyon szép terem volt. Gyönyörű! Valamelyik gazdag zsidó milliomos építette. Talán Chorin Ferenc. Vagy Vida Jenő. Aki Horthy kormányzó kártyapartijaira is vendég volt sokszor. Bizonyára ismeri a kormányzó úr nevét. Mi elég sokszor hallottuk. Eleinte, amikor leventeoktatásban is részesülhettek a büdös zsidó gyerekek, még fohászkodtunk is érte! Ugyanúgy, ahogy Nagy Magyarországért. „Csonka Magyarország nem ország, Nagy Magyarország mennyország!” Szép ugye? Szóval a zsinagóga. Olyan szép volt, hogy sokan a mecénásaink közül oda jártak ünnepekkor. És fizettek mindig. Csak úgy lehetett belépniük a templomba imádkozni, ha megfizették a belépti díjat. Ezt a pénzt utána a gyerekekre költötte a ház. Kár, hogy most raktárnak használják, pedig sok jó elvtárs fordult meg annak idején ott. Például előttem jó néhány évvel Appel Henrik bácsi is ott nevelkedett. Őt azért maga is ismeri!

  • – Appel Henrik?

  • – Ugyan! Most már nem úgy hívják. Munkásmozgalmi neve Aczél György. Így már ismerős remélem. Ugyanúgy hívatja magát, ahogy a nagy Sztálin. Nem semmi! Amikor este beszámol neki a beszélgetésünkről, kérem, üdvözölje nevemben. Mint egykori árvaházi diáktárs.

  • – Rendben. Ha kíváncsi lesz magára, mindenképpen.

  • – Mérget vehet rá. Hol is tartottam?

  • – Az árvaháznál.

  • – Nem untatom?

  • – Majd szólok.

  • – Rendben. Akkor folytatom. Nagy szerencsém volt, hogy oda kerültem, sokkal jobb kosztot kaptunk, mint otthon bármikor. Ezeket, a zsidó árvaházakat sikk volt támogatni. A zsidó nagytőke ilyen rendes volt. Persze tellett a munkások verejtékéből. Mit tudtunk mi akkor a marxizmusról! Jól akartunk lakni. Most fogódzkodjon meg. Az árvaháznak volt egy nyaralója Tahiban. Tizenhat holdas birtok a Duna partján. Egy kizsákmányoló zsidó tőkés az árvaházra hagyta. Minden nyáron ott töltöttünk két és fél hónapot. Azt sohasem fogom elfelejteni. Csak azért kaptam fenyítést az igazgatótól, mert gyakran leúsztam Leányfaluig, sőt Szentendréig. Aztán vissza! Boldog nyarak, aztán ősztől sajnos megint Pest és tanítás. Az iskola különben nagyon nívós volt. A zsidók mindig adtak arra, hogy a legjobb tanárok legyenek velünk. Tízévesen már németül is, jiddisül is tudtunk. Azután az angol nyelv, majd később az orosz. Persze '45 után. A Bethlen utcai iskolába jártunk át, ott tettük le az érettségit. No persze azok, akik élve maradtunk. Nem sokan a régi osztályból. Sajnos nagyon kevesen.

  • – Maga hogyan menekült meg?

  • – Amire 14 éves lettem, a világ gyökeresen megváltozott nálunk a Vilma királyné-ban. Tanáraink java munkaszolgálatban tengődött valahol Ukrajnában, az igazgatást „nemzeti” tanárok, főleg öreg katonák vették át, tanítottak is, de főleg „neveltek”. Elképzelheti. A leventeoktatásban ekkor már csak a keresztény diákok részesültek. Még kiszuperált puskákat sem adtak biboldóknak. Hogyne! Majd csak lapátot, ahogy szüleiknek a fronton. Állandóan azt hallottuk, hogy körülbelül annyit érünk, mint a ránk adott iskolai egyenruha, amelyre legvégén még sárga csillagot varrtunk. Hogyha átmegyünk a Bethlenbe, mindenki lássa, hogy kik vagyunk. Volt a Bethlenben egy frontról leszázalékolt leventeoktatója a nemzsidó fiuknak. Ádám T. Istvánnak hívták.

  • – Ádám T.?

  • – Nem kell feljegyeznie, '47-ben, még idejében lelépett, valahol nyugaton éldegél már. Nem várta meg, hogy a fejére olvassák, hogy a „rongyos gárdáról” is írt egy könyvet. Tudja, azokról, akik Sopronból kiverték a sógorokat '19 után.

  • – Tudunk róla. A népbíróság felmentette '46-ban, mert a munkaszolgálatosok mind mellette tanúskodtak. Szóval? Ádám T. István…

  • – Kemény katona volt, de mindig nagyon rendes. Engem különösen kedvelt, mert egyszer felfedezte a zsebemből kikandikáló kis könyvben a saját regényét. „Pónyi Kátyi legendája” címűt. Persze nem véletlenül volt nálam. Felfedeztem a könyvtárunkban (soha senki nem olvasta), és elhatároztam, hogy bevágódom nála. Sikerült, oly annyira, hogy ez a kis hízelgés az életemet mentette meg.

  • – Hogyan?

  • – Nem sokkal Kormányzó urunk sikertelen kiugrási próbálkozása után, amikor Szállasi átvette az uralmat Horthytól, és a nyilasok hirtelen egymilliónyian lettek, mi diákok visszatértünk a Bethlenből a Vilma királynéba, Ádám főhadnagy odalépett hozzám az utcán. Rábökött a sárga csillagra a kabátomon, mintha rendre utasítana valamiért, és azt súgta: Azonnal menj a Zsilip utca 8-ba, keresd Korcsmárosékat! Földszint 9. Siess!

  • – Kocsmárosék?

  • – Nem kérem! Régiesen „r” –el. Korcsmáros Pál és felesége Vilma, született Bucsy Vilma lakott ott. Hiszen tudja, mert miatta akart velem beszélgetni.

  • – Mondja tovább!

  • – Szóval arra utasított, hogy lépjek meg, amíg nem késő. Persze szót fogadtam. Régóta készültem valami hasonlóra. A hírek, hogy a teljes vidéki zsidóság Németországba transzponálása miként történt néhány hét alatt, milyen irtózatos körülmények között gyűjtötték össze őket, csecsemőktől aggastyánokig, a „pénzverés”, hogyan kínozták meg a gazdagnak vélt polgárokat, orvosokat, kereskedőket az elrejtett „kincseik” megvallása céljából, elértek suttogva a pesti árvaházba is. Hittük is, nem is, de én megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy anyámmal együtt, valahogy megmeneküljünk. A bombázások egyre sűrűbbek lettek, az oroszok is egyre közelebb értek a fővároshoz. Gondolatban búcsút vettem pajtásaimtól, az épülettől, és nekivágtam a Városligetnek. Végigrohantam a Ferdinánd hídon, (Most Élmunkás), a Lehel piac mellett átóvatoskodtam, mert féltem az angyalföldi suhancoktól. Onnan már nem lehetett messze a Zsilip utca. A Váci úton épp megállt egy rozoga sárga 55-ös villamos. A nyitott ajtóin fürtökben lógtak róla az emberek. Hátul az ütközőről leugrott egy fiú, én pedig felpattantam rá, átöleltem a lelógó kábeleket, hogy ne látszódjon a kabátom eleje. Olyan voltam, mint bármelyik utcakölyök, aki „tujázik”, mert nem akar jegyet váltani. Így utaztam a Róbert Károly körútig, ott leugrottam a lassuló kocsiról, és a Hétház fal mentén elszaladtam a Zsilip utca végén terpeszkedő vastelepig. Szemben volt a Tizenháromház, és az utolsó kapu, a nyolcas. Nyitva volt szerencsére.

  • – Hétház? Tizenháromház?

  • – Később, a háború után tanultam meg a nevüket a Szabad Nép szemináriumon. Híres házak voltak a munkásmozgalom szerint. Akkor persze gőzöm sem volt ezekről. Csodálkozom, hogy maga már nem tanulta.

  • – Folytassa!
  • – A kapualj után egy zöldellő udvarra jutottam, amolyan proletár kert volt. De kedvesebb. Nem az obligát ecetfa árválkodott egyedül, kicsi, de szép lombos fák voltak, még nem hullatták le leveleiket. A kert sarkaiban rododendronok próbáltak kitartani. Gyorsan leolvastam az udvarra néző lakásajtók számait. Szemben a kert közepén tákolt homokozóval volt a kilences. Két ajtaja között egy ablak, melyen mélyen lehúzva egy vászonroló takarta a szoba belsejét. Az egyik ajtó zárva, rajta névtábla, a másik félig nyitva. Ahogy odaértem, láttam, hogy a lakás konyhája. Az ajtó azért volt nyitva, mert ablaknak is ez szolgált. Benn nagyon csinos, kötényes nő hajolt a gázrezsó fölé. Kendő takarta a haját. Kezében fakanál. Olyan volt így, mint a házi áldásokon a takaros menyecske. Megbűvölve néztem. Ő is rám nézett, de rögtön elkapta a szemét, és a sárga csillagra pillantott. Mire felocsúdtam volna, odaugrott elém, megragadva a karom, berántott a lakásba, és becsapta mögöttem a konyhaajtót. "Megőrültél?" – sziszegte. "A ház tele van nyilasokkal!" "Ki küldött?" Alig tudtam kinyögni: "Ádám tartalékos főhadnagyíró úr!" Ekkor már kilépett a szobából a menyecske férje. Egy jóvágású Jávor bajuszkával rendelkező fiatal férfi. Végigmért. "Honnan ismered Pistát?" "Az árvaházból. Ő írta ezt a könyvet" – húztam ki zsebemből a Pónyi Kátyit. "Azt mondta, hogy jöjjek ide!" A férfi kivette a kezemből a könyvecskét, kedvtelve nézegette. "Hogy tetszik a címlap?" – kérdezte végül. "Vigyázz mit mondasz, én rajzoltam!" "Szép, nagyon" – dünnyögtem. "Jó, akkor maradhatsz!" – bólintott.

  • – Könnyelmű káderezés.

  • – Egy idő után rájöttem, hogy valóban elég könnyelmű társasághoz kerültem. A férfi rajzasztala a szobában tele volt hamis papírokkal és a készítésükhöz való eszközökkel. Egy ütött-kopott, de erős fényű lámpa fényénél, vékony, kihegyezett pálcikával készített pecsét utánzatokat különböző hivatalos papírokra, igazolványokra. Aprólékos, szemet rongáló munka volt. Egy-egy pecsét elkészítése után sokáig kellett pihentetnie a szemét az elsötétített szobában. Azután folytatta néha hajnalig. Kereslet volt rá, de nem fogadott el pénzt a könyörgő emberektől. A lakás egy szobából, konyhából állt, de ellentétben a szokásos munkáslakásoktól, volt egy fürdőszobája is, vécével. A fürdőszobában a kád fölött egy szellőző ablak nyílt az úgynevezett lichthófra. Ez néha arra szolgált, hogy aki el akart bújni, néhány órára eltűnjön. A szoba bútorzata az asztal mellett két rozoga karosszékből, egy díványból (ami házaspár ágyául szolgált), és egy kinyitható tábori vaságyból állt. Ezen néha furcsa ágyrajárók aludtak. Az első éjjelt én is ezen az ágyon töltöttem. Reggelre készült el a keresztény papírunk. Pali, akkor már így hívtam, a vezetéknevemet, ami Tausz volt, Törökre írta át. Keresztségében maradtam János, mint addig. A születési helyem Budapest helyett Bucarest lett, anyám evangélikus családból származzon, mondta Pali, született Medgyessy Ágota, Sepsiszentgyörgy. Erdélyi menekültek lettünk. Pestig menekültünk anyámmal a tatár horda elöl. Apám a haza védelmében hősi halált halt még a doni visszavonulásban, kaptunk egy kis kitüntetést is utána, állandóan hordom a zsebemben. Szegény nővérem a frontkórházban dolgozik valahol, mint nővér. Remélhetőleg majd ő is megmenekül.

  • – Van egy nővére?

  • – Nem figyelt? Pali találta ki, hogy teljes legyen a keresztény család.

  • – Egész regény.

  • – Ezzel a papírral, és a hozzá tartozó legendával állítottam be másnap a Menekültek Minisztériumába, Ez a Vigadó épületében székelt. Végigálltam a kérelmezők sorát, sok kegyetlen, igaz, vagy kitalált történetet hallottam a sorstársaktól, szidták az oroszokat, németeket, a háborút, az amcsikat, de még a zsidókat is! Néha vitatkozni lett volna kedvem, de csak megértően bólogattam. Amikor végre én kerültem sorra, már elfáradtak a tisztviselők, simán elfogadták a dokumentumot, adtak számomra egy jó meleg kabátot, amely valószínűleg egy zsidó villa állami kifosztása eredményeként került a raktárukba, és, amire nem is számítottam, kiutaltak egy elhagyott kis lakást: Törög János és édesanyja számára. A Vág utcába, amely néhány sarokra volt csak Korcsmároséktól, ami a következő hónapokban nagyon sokat segített.

  • – Várjunk csak! Azt mondja, hogy később még mindig ezeket a papírokat használta? Tehát a belügyben a magáról felfektetett adatok hamisak? Olvasom. Neve: Törög János, anyja Törög Árpádné, született Medgyessy Ágota, apja Törög Árpád, a Bucaresti Királyi Operaház basszistája volt, majd Kolozsvárra szerződött, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták '41-ben. '43-ban sas-behívóval Horthy katonája lett, aztán átállt a dicsőségesen előre nyomuló Vörös hadsereghez teljes szakaszával. A fasiszták ellen fordult, és Debrecen mellett hősi halált halt. Ügyes!

  • – Kösz. Ezt az első önéletrajzomban írtam, amikor felvettek a demokratikus rendőrséghez. Tudja, amit Erdei Ferenc szervezett. Később már nem volt értelme, hogy változtassak rajta. Senkinek nem ártottam azzal, hogy szegény apámnak, aki egy nyomorgó pesti zsidócska volt, aki a Frommer gyárban állt az összeszerelő műhelyben, és a pisztolyok csövét illesztette a markolathoz, nemesi legendát gyártottam. Különben nagyon szép basszus hangja volt. Kedvenc nótája a Krasznahorka büszke vára. Még mindig tudom, bár nagyon kicsi voltam, amikor utoljára hallottam tőle. Énekeljem?

  • – Lépjünk tovább. Különben rendes volt magától, hogy apját nem küldte el visszamenőleg a spanyol polgárháborúba, hogy Frankó ellen harcoljon.

  • – Gondoltam rá, de a rizikó nagyobb volt, mint a dicsőség, mert néhány spanyolos önkéntes talán még emlékezett volna rá, a Rajk per folyamán. De térjünk vissza '44 telére. Anyámra, aki már a sokadik nyomortanyán lakott akkor, rátaláltam, és egy vulkánfíber kofferbe csomagoltattam néhány holmiját, mintha ez lenne az összes holmink. Elmentünk a Vág utca 2/b-be, becsöngettünk a házmesterhez a lakáskulcsokért, mutattuk a keresztény papírjainkat. A házmester Vörös István, egy megtermett nagybajuszú szerény ember volt, kis töpörödött feleséggel. Elvette a papírokat. Ez idáig mind rendben lett volna. De Vörös úr a Corvin áruház fűtőmestere volt, ahol édesanyám évekig mint csomagoló dolgozott. Azonnal ráismert. Nem szólt egy szót sem. Átadta a kulcsokat. Felmentünk a lakásba, kellemes, jól berendezett proli-zsidó lakás volt, de nem sok időt töltöttünk ott, mert azonnal megszólalt a légvédelmi sziréna: Bácska-Baja légi veszély! – kolompolt Vörös úr! Le kellett vonulni a légópincébe. Ott szorongott az egész környék. Köztük egy géppisztolyos nyilas briganti. Kálmán testvér. Minket gyanakodva nézett. Nekem akkor még dús szőkés hajam volt, és, mint látja zöld szemem, ami még megvan, látja! De anyám szegény kissé szemitavonásokkal rendelkezik. Akkor még nem történt semmi. Megpróbáltunk belesimulni a környezetbe. Másnap ellátogattam a Zsilip utcába, és attól kezdve minden nap. Ebédet kaptam Vilmától, ugyanazt, amit ők ettek. Kis csomagban vittem anyámnak is. Egyszerű, háborús ételek voltak, az oroszok Pest határán voltak, a parasztok már nem hozhattak friss ételt, még napóleonért sem, nemhogy pengőért. Sárgaborsó pirított hagymával, bab, lencse, krumpli, amíg volt. Hús már alig. De mindenki örült, hogy egyáltalán ehetett. Vág utca és Zsilip utca között a Visegrádi utcától a Dunáig különböző ipari telepek voltak. Vastelep, fatelep, roncsok. Itt, ezek között bujkálva futottam, sompolyogtam hozzájuk reggel, és vissza anyámhoz alkonyatkor. Járőrök sokszor feltűntek errefelé, én bíztam az igazolványomban, de nem akartam, hogy netán valamelyik belékössön. De nemcsak az ételekért jártam oda. Érdekes emberek fordultak meg Korcsmároséknál. Különböző rokonok, Vilma vidéki bátyja, Végh László, néha csendőr egyenruhában, mert az volt, Pali katona testvére, Ödön, aki utásztiszt volt, mint tanult építész. Aztán álneveket használó bujkáló szocdemek, mindenféle baloldali művészek, újságírók, írók. Hamis papírokért könyörgő zsidók. Tanúja voltam, hogy egyszer egy nagyszakállú, pajeszes öreg zsidó az udvaron letérdelve rimánkodott valami igazolványért Vilmától, miközben a ház néhány kíváncsi lakója nézte az esetet. A szerencsétlent el kellett küldeni, nehogy idevonzza a nyilas járőrt, hisz a lakásban, rajtam kívül is már fél tucat ember tartózkodott illegalitásban. Jószerivel mindenki csak egy, vagy két éjszakát maradt, de a család állandó halálveszélyben élt. De nemcsak a hivatalos rendszer miatt. Volt egy pillanat, amikor azt hittük, hogy végünk. A bombázások sűrűsödtek, a fenti okok miatt nem mentünk a visegrádi utcai légópincébe. Történt, hogy egy bomba betalált az udvarra, és épp a lakás küszöbére esett. Pali kinyitotta az ajtót a zajra, és megpillantva a veszettül pörgő, ugrándozó bombát elájult. Vilma volt az, aki hideg fejjel megragadta a cirokseprűt, és avval lökdöste az égi ajándékot az udvar közepe felé. Ha felrobban, ott kevesebb kárt okoz majd! Nem robbant, másnap elszállították a tűzszerészek, állítólag, amerikai gyártmányú, magyar nyelvű propaganda cédulákkal volt tele. Más ajándékot is kaptunk karácsonyra. A Vörös Hadsereg Esztergomnál teljesen körülzárta a várost. Se ki, se be! A városban ekkor már pokol volt az élet. Ádám T. 24-én délelőtt beállított a Zsilipbe, gyorsan elhadarta, hogy a nyilasok reggel elfoglalták az árvaházat, néhány tanárt és diákot agyonlőttek, és a gyerekeket a Dunához viszik. Elviharzott, hogy próbáljon valahol segítséget kérni. A XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmisták néhány embere végül a Vág utca dunai szakaszán felálltak, és visszafordították a menetet. Bár megtiltották nekem, hogy ott legyek a Duna-parton, de nem bírtam otthon ülni, odavonzott valami. Talán a végzet. Láttam a nyilasok közt Kálmán testvért is, aki már izgatottan készült a vérengzésre. Hallottam a katonák parancsnokát: arra hivatkozott igen erélyesen, hogy Szálasi parancsa szerint minden zsidónak a gettóban a helye, így a gyerekeknek is. (A gettót november végén rendelték el, a Kertész utca, Dohány utca, Király utca lezárásával. Ide zsúfolták össze a zsidók nagy részét.) „Vigyék a Síp utcába őket, és adják át a Zsidó Tanácsnak. A győzelem után majd mind dolgozni fognak az Új Magyar Hazáért.” A nyilas társaság visszafordította a gyerekeket, két részre szakadtak, az egyik csapat meg is érkezett a gettóba, azok a gyerekek aztán megmenekültek, de a másik csapat rosszul értette a parancsot és nem a Síp utcába, hanem a Szív utcába vitték őket. Az ottani nyilas házba. Ott persze nem találtak senkit, aki fogadta volna az árvaház gyerekeit. Rövid tanácskozás után újra a Duna felé meneteltették, ahol aztán belelőtték a rájuk bízott szerencsétlen fiúkat a fagyos vízbe.

  • – Borzasztó! Aljas söpredék!

  • – Igen. Gyűlöltem őket, egytől-egyik. A gettóba különben bejáratos voltam. Vilmával sokszor vittünk élelmiszer csomagot a Kertész utcai kapun át a Klauzál tér egyik házába. Ott szorongott sokadmagával a Rajna család. A Rajna cég tulajdonosánál volt a negyvenes évek elején először házvezető, majd, a harmadik zsidótörvény után névleg cégvezető a keresztény Vilma. Férje, Pali is fontos igazgatói megbízást kapott náluk, és ez alapozta meg a viszonylagos biztos megélhetésünket az ostrom alatt is. Rajnáék iszonyatos körülmények között vegetáltak a Klauzál tér 3 negyedik emeleti lakásában, ahol egy szobában körülbelül negyvenen éltek. Nők, férfiak, gyerekek. Rajna András és felesége nem akart innen távozni, vállalták a közös sorsot. Gyönyörű 18 éves Judit lányukat Vilma úgy mentette ki, hogy kitűnő papírokat csempészett be a számára a krumplifőzelék alá rejtve. Mert a kapukban mindig átvizsgálták a csomagunkat a keretlegények. De ezek nem voltak nyilasok. Vilma megtapasztalta, hogy mikor állnak ott normális, öreg katonák, akik örültek, hogy egy csinos magyar nővel tréfálkozhatnak egy kicsit. Egy ilyen alkalommal jött ki velünk Judit, aki bizony szép volt, de zsidós szépség, kapucnit kellett a fejére húzni, szerencsére borzasztó hideg volt, nem tűnt fel. Olyannyira kívánatos volt Judit, hogy Pali bizony elcsábult tőle. Vibrált a levegő köztük. Vilma persze észrevette, de nem tehetett semmit. Nagyon sajnáltam, mert én bizony őt imádtam. Mit tagadjam, szerelmes voltam bele. Ahogy egy tizenöt éves kamasz szerelmes lehet egy közel harminc éves nőbe. Anyám lehetett volna, de nem volt az. Erős akaratú, bátor nő volt, de sajnos ő csak Palit szerette egész életében, bármennyi kis hölgy bukkant fel férje életében. Amikor '46-ban Rajna Judit szakított Palival, Vilma a legenda szerint így vigasztalta depresszióba zuhant búskomor élete párját: - Ne szomorkodj, biztosan akad még ilyen széplány, aki majd beléd szeret!

  • – Bölcs asszony!

  • – Ismerte Palit, és ismerte a nőket.